CHAPTER FIFTEEN

Sziasztok Drágák!

Egy hosszú és fárasztó nap után végre meghoztam a részt, amiben tovább taglalom, mi is történik még a hajón Maddyvel és Austinnal. Remélem tetszeni fog, habár mostanában nem jön annyi visszajelzés, amiből ezt eldönthetném... lényegtelen. Szóval... nem azt mondom, hogy elérkeztünk a történet feléhez, de kétségtelen, hogy valahol arrafelé tapogatózunk. Viszont - semmi pánik, lesz még izgalom bőven! Ehhez a részhez pedig jó olvasást! :)

Ui.: Az előző részhez érkezett kommentekre ismételten csak válaszolni fogok, amint lesz időm! X

_________________________________________________

A rövid szóváltásunk után egyértelműen kínos csend uralkodott közöttünk, azt hiszem, nem igazán tudtuk, ezek után mit is kéne mondanunk egymásnak, ezért inkább a hallgatást választottuk. Míg Austin kioldotta az utolsó köteleket is, én leültem a hajó orrában elhelyezett puha fotelek egyikébe és a korlát fölött kibámultam a vízre. 

Kisvártatva megéreztem az enyhe lökést, ami azt jelentette, hogy elindultunk. Austin a mögöttem lévő irányítópulthoz állt, beindította a motort és kikanyarodott a kikötőből. Meglepően biztos kézzel irányította a hajót, így a kezdeti félelmem csillapodott egy kicsit, bár még mindig óvakodtam a hirtelen mozdulatoktól, nehogy valamilyen módon mégis a vízben kössek ki. Őszintén szólva kicsit sem voltam biztos benne, hogy túlélem ezt a napot.

Már jócskán benne voltunk a délutánban, a nap arany színűre festette a hullámokat, amiket megtört a vizet hasító Genevieve. Gyorsan haladtunk, de csak annyira, hogy a szél jólesően csapjon az arcomba. Időközben közelebb merészkedtem a hajó széléhez és letelepedtem a padlóra. Kibújtam a cipőmből, kinyújtóztattam a lábaimat a kellemesen felmelegedett deszkákon a talpam alatt és fejemet felemelve, szemem lesütve hagytam, hogy a menetszél összekócolja a hajam és lehűtse az arcomat.

Körülbelül negyed óráig haladtunk ilyen tempóban, aztán érzékeltem, hogy lelassítunk, végül leállt a motor. Meglepetten nyitottam ki a szemem,  azt hittem, talán valami gond van a hajóval és már éppen rákérdeztem volna Austinnál, amikor a fiú lehuppant a mellém.

Ugyanúgy, ahogy néhány másodperccel ezelőtt én, könyökére támaszkodva hátradőlt, lehunyta a szemét és a nap felé fordította az arcát, miközben a hajó lassan ringatózott alattunk - vagy inkább velünk együtt. Az arca nyugodt volt, úgy sejtettem szándékosan állította le a járművet, ezért én sem aggódtam tovább. Így inkább - mivel most nem kellett tartanom attól, hogy az átható, zöld szempár belemélyed az én tekintetembe - volt időm szemügyre venni Austin vonásait.

A haja összekuszálódva hullott a homlokába és keresztülfogta hosszúkás, keskeny arcát. Tekintetem tovább siklott és most szépen, finoman ívelt száját figyeltem meg, amin most kis mosoly játszott. Valószínűleg ez az a testrésze, amit a legjobban szeretnek rajta a lányok, de én tudtam, hogy bármilyen csábítóak is a telt ajkak, sokszor nagyon is bántó és fájdalmas dolgokat tudnak mondani.

Annyira elmerültem az arca - jobban mondva szája - tanulmányozásában és abban, hogy megpróbáljam kitalálni, a lányok vajon miért vannak úgy oda érte - és azt is, hogy engem mi fogott meg benne -, emiatt nem vettem észre, hogy időközben kinyitotta a szemét. Viszont ahogy felemeltem a fejem és pillantásom találkozott az övével, éreztem, hogy azonnal elvörösödöm. Nem is a tekintetétől, sokkal inkább a ténytől, hogy rajtakapott, amint illetlenül megbámultam.

- Ne haragudj az előbbiért - bukott ki belőlem.

- Semmi baj, nézz csak nyugodtan. Már hozzászoktam, sok mindenkire ilyen hatással vagyok - nyugtatott meg és úgy tűnt, teljesen komolyan gondolja, amit mond.

Egy másodpercre megengedtem magamnak, hogy hitetlenkedve felhorkanjak és még egy rosszalló szemforgatást is társítottam hozzá, aztán rendeztem a vonásaimat és emlékeztettem magam, hogy éppen bocsánatot akartam tőle kérni.

- Úgy értem, az azelőttiért, tudod, a Lissa-dolog miatt. Semmi jogom eldönteni, hogy kit és hová viszel, inkább örülnöm kellene, hogy elhoztál, mert ez tényleg csodás és... - Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak,  egészen addig, amíg Austin vigyora szemet nem szúrt. - Mi... Mi az? Most meg miért vigyorogsz így? - kérdeztem összezavarodva. Úgy éreztem magam, mint aki lemaradt valami viccesről, de mindenki más képben van rajta kívül.

- Szóval, tetszik a randi. - Austin szájából ez inkább hangzott kijelentésnek, mint egy szimpla kérdésnek.

- Tetszik - bólintottam rá rövid gondolkodás után. - Attól függetlenül, hogy ez nem randi.

- Madelaine. - Különös. Általában nem szerettem, amikor valaki a teljes nevemen szólított, túl komornak, hivatalosnak találtam, de Austin szájából még ez is másképpen hangzott, ezért nem tiltakoztam. Egyébként is, azzal csak rontottam volna a helyzeten, ha a kezébe adok egy ilyen információt. - Valld be, hogy ez egy randi.

- Austin. - Megpróbáltam utánozni a hanglejtését és komoly maradni, de az arcom megrándult a visszafojtott nevetéstől. - Nem, nem az - mosolyogtam rá, de közben tiltakozóan ráztam a fejem.

- Mivel tudlak meggyőzni, hogy elismerd?

Mutatóujjamat a számhoz emeltem és úgy tettem, mint aki erősen gondolkozik. - Ugorj egy hátra szaltót a hajóról - böktem ki kuncogva, biztos voltam benne, hogyha ezt az őrültséget kérem, majd meghátrál és lezárhatjuk ezt a témát. Úgy látszik nem sikerült eléggé kiismernem.

Austin arca felderült és már állásba is tornázta magát. - Kezdhetted volna ezzel is - mondta, mire elakadt a lélegzetem.

- Nem gondoltam komolyan - ráztam a fejem, de Austin már lekapta magáról a pólóját és a hajó széléhez lépett, készen rá, hogy megtegye, amire kértem. - Austin, fejezd ezt be! - szóltam rá erőteljesen, viszont úgy tett, mint aki meg sem hallotta. Szembefordult velem, most már ott egyensúlyozott a korlát szélén. - Rendben! Oké, ez egy randi, nyertél! Csak gyere le onnan! - adtam meg magam és szinte hisztérikusan kiabáltam rá a fiúra. Nem úgy nézett ki, mintha meghatotta volna.

- Késő - vigyorgott rám és elrugaszkodott.

Nem tudom, hogy a csobbanás vagy a sikításom hallatszott-e hamarabb, vagy, hogy honnan vettem annyi bátorságot, hogy a korláthoz rohanjak, vészesen közel a vízhez, mindenesetre megtettem és kétségbeesetten meresztgettem a szemem, hátha megpillantom Austint, de csak az ugrása által keltett hullámokat láttam.

- Austin! Austin, ez egyáltalán nem vicces! - Olyan hangosan kiabáltam, hogy a torkom fájdalmasan kaparni kezdett, de nem kaptam választ. A fiú nem bukkant fel, én pedig pánikba esve rohangáltam a korlát mentén, hátha mégis meglátom valahol.

Váratlanul ért, amikor hátulról két kéz fonódott körém és egy vizes mellkasnak csapódtam. Belém szorult a sikoly, a levegővel együtt, ahogy megfordultam az ölelésben és felnéztem a víztől csöpögő, de láthatólag nagyon is elégedett Austinra. Egyszerre öntött el megkönnyebbülés és düh, amikor rájöttem, hogy végig csak szórakozott velem.

Kellett egy másodperc, hogy összeszedjem magam, akkor viszont eltávolodtam Austintól, vettem egy nagy levegőt, aztán nekiestem. Ököllel ütöttem a mellkasát, miközben mindenfélének lehordtam, ami csak eszembe jutott. Jólesett kiadni magamból a dühömet, egy iszonyúan hosszú pillanatig megfordult a fejemben, hogy Austinnal valami szörnyűség történt és csakis miattam, hiszen én hajszoltam ebbe bele. Tegyük hozzá, nem gondoltam volna, hogy valóban megcsinálja.

- Mad! Maddy, elég! Au, ez fájt! - emelte fel a hangját Austin, amikor az egyik ütésem keményebben betalált. - Hagyd abba! Elég már, hallod? - szólt rám, megragadta a csuklóimat és magához szorított, így megakadályozva, hogy tovább ütlegeljem. Pedig nagyon szívesen megtettem volna.

- Engedj el, még csak most jöttem bele - sziszegtem és megpróbáltam kifeszíteni legalább az egyik kezem, de túl erősen fogott.

- Azt elhiszem - motyogta. Kicsit megrázta a fejét, amivel vízcseppek záporát zúdította rám nedves hajáról.

Ahogy a hideg cseppek elérték az arcom és nyakam felhevült bőrét, kicsit magamhoz tértem. Mély levegőt vettem, igyekeztem szabályozni a légzésemet és csak most - miközben felnéztem Austinra - tudatosult bennem, hogy úgy viselkedtem, mint egy hisztis, buta liba.

Valamint az is, hogy még sosem voltam ilyen közel hozzá.

CHAPTER FOURTEEN

Szép estét!

Számításaim szerint még elfogadható időpontban érkeztem a résszel - legalábbis magamhoz képest biztosan. Végre elkezdődik, amit már vártatok: a RANDI, csupa nagybetűvel. Körülbelül négy részen keresztül lesz leírva, hogy mi történik itt, tehát lesznek bonyodalmak is és érdekes pillanatok bőven! Remélem tetszeni fog, köszönöm az új feliratkozókat és köszönöm azoknak, akik mindig szánnak időt a kommentelésre! 

Jó olvasást! :) x

__________________________________________________

Már legalább negyed órája voltunk úton, de kezdtem úgy érezni magam, hogy sosem érünk a célunkhoz. Persze fogalmam sem volt, hová megyünk, csak következtetni tudtam abból, hogy Austin megkért, olyan ruhát vegyek fel, amit nem bánok, ha esetleg vizes lesz és vigyek magammal fürdőruhát. Tehát valami tengerpartos, vagy legalábbis vizes programra számítottam, amitől ugyan kicsit tartottam, ugyanis még mindig feszélyezett, hogy nem tudtam úszni.

- Mit is mondtál, hová megyünk? - kérdeztem Austin-t, miközben kifelé bámultam a kocsi ablakán, mintha nem is izgatna annyira a válasz. Az igazság viszont az volt, hogy már legalább ötödszörre kíséreltem meg kiszedni belőle, mindeddig sikertelenül.

- Nem mondtam - felelte, és bár nem néztem rá, de a hangjából kihallottam, hogy vigyorog. - Addig jó, amíg nem sejtesz semmit, így élvezetesebb lesz a meglepetés. - Kihúzta magát, láthatólag büszke volt, amiért még mindig sikerült titokban tartania az úti célt.

- Ne szállj el magadtól, azért van néhány tippem. - Megpróbáltam letörni a jókedvét, de nem jött össze, valószínűleg úgy gondolta, semmiképpen nem tudom kitalálni, hová visz. - Tengerparti étterem? Rögtönzött szörflecke? Medencés buli? - soroltam, habár az utolsó nem tűnt valószínűnek, az előbbiek pedig túl romantikusak voltak, hogy ilyesmi egyáltalán megfordulhasson a fejében. Ha valamit mondanom kellett volna, Austinból legfeljebb egy hamburgerezést nézek ki a sarki büfében, de ezt a felvetést inkább megtartottam magamnak, még számomra is túl bántónak tűnt.

- Ne is próbálkozz - rázta a fejét és szemtelenül mosolygott, közben tekintetét le sem vette az útról. - A közelében sem jársz - szúrta még oda, mire felmordultam és kifejezve a nemtetszésem, karba fontam a kezem és konokul összeszorítottam a számat, ami csak még jobban felderítette.


Végül nem kellett újra feltennem a kérdést, mert kisvártatva Austin lassítani kezdett, majd leállította az autót, közvetlenül egy part menti büfé parkolójában, kinyitotta a kocsiajtót és kiugrott a felforrósodott betonra.

- Itt is lennénk - vigyorgott be rám a kocsiablakon keresztül, mire értetlenkedéssel vegyes kíváncsisággal néztem körbe. A büfén - ami most zárva volt -, néhány kisebb hajón és a fürdőzőkön kívül semmit nem láttam, ami magába foglalhatta volna az "itt is lennénk" tartalmát.

- Lehoztál a partra? - tudakoltam némi szarkazmussal a hangomban, miközben követtem a fiút és én is kiszálltam a kocsiból. - Ez nagyon rendes tőled meg minden, de ha elfelejtetted volna, nem tudok úszni és az alatt a pár nap alatt, még nem sikerült közelebbi barátságot kötnöm a vízzel. - Igyekeztem finoman utalni rá, ha azt tervezte, hogy bemegyünk a vízbe, akkor nagyon elszámította magát.

- Ne már, Mad! Olyan ünneprontó tudsz lenni - fintorodott el. - Persze, hogy nem strandolni hoztalak el, de ha itt ácsorogsz és megpróbálsz minden lehetséges módon belém kötni, akkor az eredeti program is ugrik. Na, gyere már! - utasított, azzal megragadta a kezem, mielőtt önszántamból mozdulhattam volna és elkezdett maga után húzni.

Már a nyelvem hegyén volt az "Akkor mégis hová viszel?" kérdés, de ahogy ujjai az enyémek köré fonódtak és határozottan tartotta a kezem, egy pillanat erejéig bennem rekedtek a szavak, a levegővel együtt. Teljesen másmilyennek képzeltem az érintését. Valamiért durvának és kellemetlennek, de a bőre meglepően puha volt és az én jéghideg ujjaimon szinte égető érzést keltett. Fura volt, de egyáltalán nem zavaró és meg sem fordult a fejemben, hogy elrántsam a kezem vagy tiltakozzak a fogása ellen.

Austin lépései jóval nagyobbak voltak, mint az enyémek, ezért meg kellett gyorsítanom a lépteimet, hogy ne maradjak le mögötte, amit a puha homok is jócskán megnehezített. A szemcsék kellemetlenül beférkőztek a cipőmbe és bármennyire is szerettem volna megszabadulni tőle, az előttem baktató fiú egy pillanatra sem lassított.

Egyenesen a part egyik elkülönített szakaszához tartottunk, ahol néhány csillogó jacht és kisebb hajó sorakozott egymás mellett. Lenyűgözött a karcsú hajótestek látványa, ugyanakkor nem értettem, miért cipel oda Austin. Talán egész nap ezeket a fémszörnyeket akarja nézegetni?

De hangosan nem mondtam ki a kérdést, úgy voltam vele, hogy most már úgyis mindjárt megtudom.

Amint ráléptünk a mólóra, a fiú elengedte a kezem és célirányosan az egyik kisebb méretű, áramvonalas hajóhoz lépett. Lényegesen kisebb volt, mint egy jacht, de vitorlásnak sem lehetett nevezni, inkább valahol a kettő között. Végigvezettem rajta a tekintetem, a csillogó fém korlátokon át, a hófehér oldaláig, amin kacskaringós, szép betűkkel a Genevieve név állt. Nem értettem a hajókhoz, de azt még így is meg tudtam állapítani, hogy ez a példány itt előttem nagyon is gyönyörű.

A következő megállapításom pedig az volt, hogy Austin éppen a vízi jármű elkötésén foglalatoskodik.

- Austin, nem tudom mennyire vagy tisztában a törvénnyel, de azt hiszem, egy hajót csak úgy elvinni, anélkül, hogy szólnál a tulajdonosának, erősen bűnténynek tűnik - szólítottam meg, mivel már a köteleket bogozta ki, amivel a Genevieve-t a mólóhoz rögzítették.

Erre már felnézett rám, arcán széles vigyorral és el kellett ismernem, ahogy ott állt a vakító napfényben és a szél összeborzolta a haját, egészen vonzó látványt nyújtott. - Igen, szerintem is - fűzte hozzá, azzal már folytatta is, amit az előbb elkezdett.

- Úgy értem, olyan bíróságos meg börtönbe zárós bűnténynek - próbálkoztam újra, de csak egy szemforgatást kaptam válaszul.

- Mad, ne izgulj már mindig! A hajó az enyém, oké? Most már nyugodt vagy?

- A tiéd? - visszhangoztam kétkedve. Tudtam, hogy Michele elég tehetős, de azért egy hajó, méghozzá egy ilyen, mégiscsak sok...

- Illetve ez így nem pontos. Nem az enyém, hanem anya egyik közeli barátjáé, de megengedte, hogy akkor használjam, amikor csak akarom - javította ki magát, ami már sokkal elképzelhetőbbnek tűnt, habár még mindig kételkedtem egy kissé. Nagyon közeli barátnak kell lennie ahhoz, hogy egy ilyen járművet csak úgy odaadjon... - Feljönnél végre? Elkelne egy kis segítség - kért meg, miközben egyik kezével kiseperte az arcába lógó tincseit, nekem pedig egy tizedmásodperc erejéig átfutott az agyamon, hogy milyen szívesen tettem volna ezt meg helyette.

Bizonytalanul léptem párat a pallón, ami a partot kötötte össze a hajóval, de ahogy lenéztem a keskeny deszka mellett a vízre, megmerevedtem, megragadtam a korlátot és többet egy lépést sem voltam hajlandó megtenni. Austin észrevehette az arckifejezésem és az ujjaim görcsös szorítását, mert nem tett semmilyen megjegyzést, csak közelebb lépett és a kezét nyújtotta felém.

- Gyere, segítek! - Alig mertem mozdulni, csak megráztam a fejem, mire a fiú türelmesen még közelebb jött, megfogta a kezem és óvatosan lefejtette a korlátról. - Semmi baj, Mad, itt vagyok.

Nyugodtan beszélt hozzám, miközben átkarolt és rávett, hogy mellette haladva felsétáljak a hajóra. Amikor megéreztem magam alatt a kissé ingatag és ringatózó hajópadlót, kiszakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhaj.

- Látod, nem is volt olyan vészes - jegyezte meg Austin, mire kikerekedett a szemem.

- Borzalmas volt - vágtam rá, amivel sikerült megnevettetnem. - Lissa biztosan nem parázott ennyire. Amikor elhoztad ide - tettem hozzá a mellettem álló fiú zavarodott arcát látva. - Mert gondolom elhoztad.

Austin mosolya egy szempillantás alatt tűnt el, arca megkeményedett. Észre sem vettem, hogy újra a kezemet fogja, miközben másik karja a derekamat öleli körül, egészen addig, amíg el nem engedett és hirtelen furcsa, üres érzésem lett, mintha valami létfontosságútól fosztottak volna meg.

- Ha annyira tudni akarod, még soha, senkit nem hoztam fel ide - közölte velem, a hangja most hideg volt, talán még barátságtalan is, amiről egy pillanatra akaratlanul is Dominic jutott eszembe. Ő viselkedett pontosan így, amikor az egész kiderült...

De Austin kétség kívül teljesen más volt, mint a másik fiú. Attól kezdve, hogy megismertem, Dominic mindig a kedvemben akart járni, a közelemben volt és amikor csak tudott, megérintett, ezzel adva tudtomra, hogy többet akar barátságnál.

Ezzel ellentétben Austin most ért hozzám először és - ahogy az arcát elnéztem - utoljára is. Ő sosem törődött azzal, hogy hogyan érzek és egészen idáig nem úgy tűnt, mintha különösebben kedvelne. Dom-mal ellentétben ő csak játszott, semmit nem gondolt komolyan, csak azt tesztelte, hogy mennyire tud hatni rám. Számára csak egy szórakoztató pont voltam, amivel feldobhatja az életét.

És talán - még ha nem is akartam bevallani magamnak, de a lelkem mélyén tudtam -, ez még jobban fájt, mint Dominic árulása.

FIRST SUPPLEMENT

Sziasztok!

Hú, most sok mindent fogok írni, szóval ne haragudjatok, ha ez a kis bejegyzés hosszúra nyúlik.

Először is, remélem senki nem ijedt meg, hogy a címben nem az áll, hogy "14.fejezet". Lesznek még ilyen - úgynevezett - kiegészítő részek. Az a lényege, hogy ezek nélkül is összefüggő lenne a történet, de úgy gondoltam nem árt, ha tudjuk, mi is történik két rész között. 

Továbbá elképesztően örülök, hogy elértük a 41 feliratkozót és átléptük a 10.000 oldalmegtekintést mindössze a 13 résznél! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Drágák vagytok!

És akkor nincs más hátra, mint, hogy elköszönjek és jó olvasást kívánjak! :) X

__________________________________________________

Amint Austin lelépett, hagytam egy üzenetet Desiree-nek, hogy az utolsó óra után várjon meg, mert fontos dologban kell a segítsége és csak remélhettem, hogy nem akad ki nagyon, hogy az Austin-nal való megegyezésünket halaszthatatlannak tituláltam.

A tesiórát végigszenvedtem, próbáltam sérülés nélkül túlélni a kidobót, de Lissa, ahogy ő mondta "merő véletlenségből" jó párszor eltalált, méghozzá nem is kicsi erővel, amiért magamban elátkoztam a vezérszurkolók létezését. Viszont nem akartam mutatni, hogy néhány ütés igencsak fájdalmas volt, ezért minden alkalommal csak kínosan mosolyogtam a szőke lányra.

Végül az óra befejeztével, kissé kipirult arccal, ziláltan hagytam el az öltözőt és kisiettem a suli elé, ahogy azt az SMS-ben megírtam Dess-nek. A megbeszélt időpontnál öt perccel később érkeztem meg, de még ő sem volt ott, ezért megálltam az egyik fa árnyékában és folyamatosan körbe-körbe nézelődtem, hátha megpillantom barátnőm szőke és - jelenleg halványlilás - hajzuhatagát, de a parkoló és környéke is üres volt.

Tíz perc elteltével kezdtem beletörődni, hogy nem fog jönni, de úgy gondoltam, hogy még néhány perc várakozás már igazán nem számít és egy kis idő elteltével végre megpillantottam a lányt, ahogy a parkolón keresztül vágva, egyenesen felém tart.

- Bocs, feltartottak - szólalt meg köszönés nélkül, mikor odaért mellém. - Daviddel beszéltem - osztotta meg velem, habár nem kérdeztem rá, miért érkezett a megbeszéltnél negyed órával később. Örültem, hogy egyáltalán jött. - Panaszkodott, hogy Mrs. Cameron Mahone-val osztotta párba, a srác meg közölte vele, hogy nem hajlandó semmit hozzátenni a projekthez. Adtam neki pár tippet, hogy mit tegyen ez ügyben. - Egyetlen mozdulattal megrántotta táskáját a vállán, feljebb tolta a szemüvegét és közben kárörvendő vigyorral nézett fel rám. Olyan jó kedve lett, még azt is elfelejtette, hogy egész eddig, a héten egyetlen szót sem szólt hozzám, de most még ezt a némasági fogadalmat is hajlandó volt megszakítani.

- Igazság szerint éppen róla akartam beszélni veled - vezettem be a témát óvatosan, hiszen nem tudtam, Desiree mennyire mérges még rám a múlt hétvége miatt.

- Davidről? - ráncolta értetlenkedve a homlokát. - Azt hittem nem ismered, még nem is láttalak beszélni vele...

- Nem, nem Davidről... inkább Austinról - nyekeregtem. A velem szemben álló lány arckifejezését elnézve, azt kívántam, bárcsak ne akartam volna annyira sürgősen elmondani neki a könyvtári incidensemet, de most már nem volt visszaút.

- Milyen dolgot tudsz mondani róla, ami engem meggyőzne, hogy itt maradjak és végighallgassam? - tette fel a kérdést diplomatikusan.

Desiree sosem kertelt, mindig kimondta, amit éppen akkor gondolt, még az sem izgatta, ha ezzel talán megsért valakit. Néha irigyeltem tőle ezt a szabadszájúságot, mivel én képtelen lettem volna ennyire nyíltan beszélni, legyen szó bármiről. Talán csak, ha Austinnal kellett szócsatát vívnom, akkor kifejezetten szerettem elengedni a gondolataimat.

- Talán azt, hogy randira hívott és igent mondtam - nyögtem ki egy nagy levegővétel után.

Dess éppen egy elszabadult hajtincsét akarta kiseperni a szeméből, de ezt hallva, keze félúton megállt a levegőben és úgy nézett rám, mintha azt árultam volna el, hogy öltem már embert. Aztán megrázta a fejét és a megkezdett mozdulatot folytatva, füle mögé tűrte a kósza tincset.

- Mintha azt mondtad volna, hogy Mahone-val fogsz randizni - nevetett fel halkan, de inkább hallatszott hitetlenkedő horkantásnak.

- A te szádból nem hangzik olyan jól - húztam el a számat. Jobban belegondolva talán nem is volt olyan jó ötlet...

- Ez mindenki szájából szörnyen hangzik! - csattant fel a lány ijesztően erőteljes hangon, amitől önkéntelenül is összerezzentem. - Mégis mit gondoltál? Nem csak azért, mert egy hatalmas seggfej, de jézusom, Maddy! Gondolom, te is ismered a  törvényt, ami az örökbefogadott gyerekre és az őt örökbefogadó családra vonatkozik, ennyire még te sem lehetsz félnótás! - zúdította rám dühös szavait, amitől valamiféle kényszert éreztem, hogy megvédjem magam.

- Igen, hidd el, nagyon jól ismerem és a következményekkel is tisztában vagyok! - vágtam vissza, majd a kezembe temettem az arcom. - Viszont ez nem is igazi randi, csak azért megyek el, hogy utána békén hagyjon. Megígérte, alkut kötöttünk - mentegettem magam, hangom tompán szűrődött át a tenyeremen, de elég hangosan ahhoz, hogy Desiree meghallhassa.

Megfogta a csuklóm és nem túl erősen, de azért határozottan elrántotta a kezeim, hogy láthassa az arcom. Szemüvege fekete kerete fölött, erélyes pillantást vetett rám. - Ugye nem érzel iránta semmit? Nem estél bele? - vont kérdőre minden kertelés és finomkodás nélkül.

A kelleténél egy másodperccel tovább haboztam, ami azonnal feltűnt a lánynak. - Nem! - szakadt ki belőlem. - Nem, dehogyis! - ismételtem meg eltökélten és igyekeztem állni a másik rám szegeződő, vesébe látó tekintetét. - Tudod, hogy ki nem állhatom. Halálra idegesít.

Úgy tűnt végül sikerült meggyőznöm Dess-t, mert elengedett, kezeit leejtette maga mellé és semmitmondóan nézett rám. - Remélem tudod, mit csinálsz. - Egy pillanatra mintha féltést láttam volna a viselkedésében, de aztán újra felvette a szigorú arcát. - Különben nagy bajban leszel - tette még hozzá, majd elsétált úgy, ahogy jött: minden búcsú nélkül.

De nem volt teljesen igaza. Nem csak leszek nagy bajban. Már nyakig ülök benne.

CHAPTER THIRTEEN

Hello sweeties!
Egy kisebb sokk után - ugyanis nem találtam a részt és a szívinfarktus megkörnyékezett -, itt is lennék az újabb fejezettel. Az előző után, itt egy - azt hiszem - nem várt fordulat, de remélem, azért tetszeni fog! Köszönöm szépen a kommenteket, feliratkozásokat, cseréket és mindent! Drágák vagytok! Jó olvasást! :)
__________________________________________________

- Szó sem lehet róla! - tiltakoztam a kelleténél kicsit erőteljesebben, amiért a könyvtárosnő feddő pillantást vetett rám, ezért lehalkítottam a hangom. - Elment az eszed? - Jézusom, nem is értem, egyáltalán, hogy gondolhat ilyet!

Szerda volt, vagyis két nap telt el azóta, hogy Lissa és én összeszólalkoztunk... ha lehet így nevezni, mivel nekem lehetőségem sem volt a visszavágásra. Valamint négy nap a buli óta, ami egyet jelentetett azzal, hogy Desiree ennyi ideje tüntetett ki a hallgatásával. Eltűrte a társaságom, még azt is, hogy be nem állt a szám, amikor a közelemben volt, de néhány elmotyogott szónál és fújtatásnál többet nem kommunikált velem, ami kezdett kicsit nyomasztóvá válni, tekintve, hogy ő volt az egyetlen barátom.

A többiek mind furán, ellenségesen és még ki tudja milyen különböző módon néztek rám, főként Wesley és Austin miatt. Apropó Austin...

Álmomban sem képzeltem volna, hogy lesz még olyan nap, amikor a fiú meg tud döbbenteni a baromságaival, most mégis itt voltunk a suli könyvtárának kellős közepén és szinte tátott szájjal hallgattam.

Alig egy fél órája jöttem be, részben, hogy az irodalom házihoz megkeressek egy könyvet, részben, hogy egy kis nyugalmat találjak Dess vérfagyasztó pillantásai, Wes reménykedő arca - valahányszor csak felé pillantottam -, és Austin szarházi vigyora elől. Ezidáig egész jól elkerültem őket, de most utóbbi megtalált, ahogy az egyik sarokban ültem, egy halom könyv társaságában és a leglehetetlenebb ötlettel állt elő, amire nem számítottam.

Valójában ő volt az utolsó ember, akitől ilyen kérdést vártam volna.

- Nem fogok veled randizni! Normális vagy? - Elhűlve meredtem rá, hogy ilyen egyáltalán megfordult a fejében.

- Miért? - kérdezett vissza, idétlen vigyort villantva rám és kérdezés nélkül lehuppant mellém, arrébb tolta a könyveket és kényelembe helyezte magát. Lerítt róla, mennyire élvezi, hogy megint kiboríthat, csak úgy áradt belőle a jókedv, ahogy a szörnyülködő arcomat vizsgálta. Én legalább is nagyon remélem, hogy valami hasonló érzelmet sikerült kicsikarnom magamból, ami kellőképpen elijeszti.

- Erre több okot is tudok mondani. Először is, ott van Lissa, a barátnőd - emeltem fel az ujjaim, hogy számolhassak, mire égnek emelte a tekintetét és motyogott valamit, ami nem tűnt túl kedves gesztusnak, sem Lissára, sem pedig rám nézve, ezért újra próbálkoztam. - Austin, ha nem tűnt volna fel, a viszonyunk még barátinak sem nevethető, inkább olyan "épphogy túléljük egymás társaságát". Idegesítő vagy és nagyképű. Állandóan keresztbe teszel nekem. Nem értem, egyáltalán hogy juthatott ilyesmi az eszedbe! - néztem rá megütközve, még mindig nem tudtam teljesen túltenni magam a kezdeti sokkon, amit a kérdése - vagy sokkal inkább kijelentése - okozott.

Válasz helyett csak megvonta a vállát, kezébe vette az egyik könyvet és lapozgatni kezdte, mintha annyira érdekelné. Mintha bármit is tudna az 1700-as évek irodalmáról, Goethe-ről... vagy rólam. Erről van szó.

Kikaptam a kezéből a könyvet, mire felmordult, de ajkain már újra ott volt a megszokott vigyora. Egy pillanatra elidőztem szájának tökéletes ívén, az ajkain, amik olyan puhának tűntek, de mielőtt túlságosan elszaladt volna velem a képzeletem, tiltakozóan megráztam a fejem és kényszerítettem magam, hogy a szája helyett, a szavaira figyeljek, amik már közel sem voltak olyan csábítóak.

- Csak egy randit kértem, mi olyan nagy szám ezen? - tárta szét a kezét, mintha tényleg egy kis semmiségről beszélgetnénk.

- Nekem igenis nagy szám! - vágtam vissza kicsit sértetten és hangosan, amit a könyvtárosnő egy újabb mérges pillantással díjazott. - Ha elmegyek valakivel randizni, általában érzelmileg kötődök az illetőhöz. Vagy legalább kedvelem - magyaráztam, ismételten lehalkítva a hangom. - Ami rólad természetesen nem mondható el - szúrtam oda a végére, remélve, hogy így sikerül leszerelnem, de úgy látszik nem vette magára, amit egyértelműen sértésként szántam és számított rá, hogy nem adom magam ilyen könnyedén.

- Rendben, kössünk alkut - javasolta, mire gyanakodva felvontam a szemöldököm, de nem szóltam közbe. Tagadhatatlan, kíváncsi lettem, hogy mit talált ki. - Eljössz velem egy randira és ha nem érzed jól magad soha többet nem kérek tőled ilyesmit és békén hagylak. Nincs több beszólás, sem heccelés, sőt, még azt is elnézem, hogy ilyen nyíltan sértéseket vágsz a fejemhez. - Ha! Tehát mégis érezte, hogy az előbbi szándékos volt! - Elfogadod? - tette fel a kérdést, amivel egy pillanatra sikerült összezavarnia.

- Mi lesz Lissával? Nem fog kiborulni? - emlékeztettem Austin-t egy igen fontos tényezőre: a barátnőjére. Aki nagyon, de nagyon dühös lesz, ha ez kiderül. Márpedig az ilyenek mindig kiderülnek és nem akartam, hogy a hajam Lissa manikűrözött karmai között végezze, miközben a lány visítva tépkedi le a fejemről. Még a gondolatba is beleborzongtam.

- Nem, mivel nem fogja megtudni. Ma elutaznak a szüleivel és csak pénteken jön haza - közölte Austin, de nem látszott túl lelkesnek.

Hümmögtem egyet, így próbálva palástolni a meglepettségem, hogy ennyire nem érdekli, mi van azzal a lánnyal, akit elvileg szeret, majd csendbe burkolózva lapozgatni kezdtem az első kezem ügyébe kerülő könyvet. Úgy tettem mintha olvasnék, de valójában Austin szavain rágódtam. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy köztünk bármi is lehetne, mégis csábított a gondolat, hogy elmenjek vele és megpróbáljam. Csak hogy lássam, hogyan viselkedne, ha csak ketten lennénk, egy teljesen más légkörben és környezetben.

- Szóval akkor szólhatok be, amikor csak akarok és te nem fogsz visszavágni? - böktem ki nagy sokára, éppen, amikor már nyitotta volna a száját, hogy valami választ követeljen.

- Te komolyan ennyit szűrtél le az egészből? - hördült fel tetetett sértettséggel, de a tekintetéből tagadhatatlanul jókedv sugárzott. - Igen, akár ezt is eltűröm - erősítette meg aztán egy lemondó sóhajjal, amikor szigorú pillantással illettem.

- Rendben, elmegyek veled - szaladt ki a számon, mielőtt meggondolhattam volna magam.

- Tényleg? - Austin kicsit meglepettnek tűnt, mintha nem hitte volna el, amit az imént mondtam, igaz, még számomra is szokatlan volt, hogy képes voltam belemenni ebbe.

- Csak azért, hogy leszállj rólam - jelentettem ki.

- Miután végeztünk, nem ezt fogod mondani. - Válaszként egy elégedett és túlontúl magabiztos mosolyt eresztett meg. - El sem akarsz majd engedni magad mellől.

- Ezt erősen kétlem - motyogtam és, habár rendíthetetlennek akartam tűnni, de kaján vigyora kicsit elbizonytalanított.

- Úgy gondolod? - Nem is kellett ránéznem, tudtam, hogy gúnyosan figyel, nem hitte el az erőtlen próbálkozásom.

Erre már nem mondtam semmit, csak bólintottam, aztán mégis eszembe jutott valami. - De - emeltem fel a kezem, hogy leszögezhessek valamit, mielőtt túlságosan belelendül a dologba. - Ez nem randi, akármit is tervezel - tettem hozzá, ugyanis fogalmam sem volt, mit akar csinálni.

Ezt hallva szélesen elvigyorodott, viszont nem szólt semmit. Állásba tornázta magát, lenézett rám, majd hátrált pár lépést, de a szemét nem vette le rólam. Zöld íriszei pimaszul csillogtak, amiből semmi jóra nem következtettem.

- Ó, dehogyisnem! Ez pontosan egy randi lesz! - válaszolt végül, éppen olyan hangerővel, hogy a körülöttünk ülők tökéletesen hallhassák.

Meglepett, döbbent és hitetlenkedő tekinteteket láttam kettősünkre szegeződni, néhányan azonnal összedugták a fejüket és sugdolózni kezdtek, kérdés sem volt, hogy Austin előbbi mondatát próbálják értelmezni, hisz tudatában voltak, hogy ott van neki Lissa, most viszont mégis egy másik lányt próbál megfűzni, hogy randizzon vele. De úgy tűnt, ez őt kicsit sem izgatja.

- Nem, egyáltalán nem az! - sziszegtem, de a fiú csak rendületlenül mosolygott. - Austin, hagyd ezt abba! - szóltam rá erélyesebben, mire a könyvtárosnő tenyerével a pultra csapott és most már igazán mérgesnek nézett ki.

Austin mutatóujját a szája elé emelte és úgy tett, mintha azzal próbálkozna, hogy elhallgattasson. Most már vérvörös voltam a dühtől és a szégyentől egyaránt. - Nevezd aminek akarod, a végeredmény ugyanaz. - Megadta a kegyelemdöfést, most már elégedetten távozhatott, amit meg is tett.

Én pedig ott maradtam és kénytelen voltam beismerni, hogy megint ő jött ki győztesen a mi közös kis csatánkból.

CHAPTER TWELVE

Hai darlings!

Megint jó késő van, de meghoztam a részt! Végre, hallelujah! Szóval, remélem tetszeni fog, szerintem elég eseménydús, vagy ha nem is, tartalmas mindenképpen, ami ebben a részben történik, még fontos lesz a történet további menetében. Valamint, lecseréltem a kinézetet, úgy gondoltam, egy kis frissítés nem árt. Hogy tetszik?

Viszont nem is dumálok tovább - valószínű, hogy ezt el sem olvassátok :D -, köszönöm szépen a kitartó emberkéknek, akik minden résznél írnak nekem pár aranyos gondolatot! Jó olvasást! :) <3
__________________________________________________

Ahogy annak lennie kellett a késő esti beszélgetésünk után, minden visszatért a rendes kerékvágásba... Vagyis Austin egész hétvégén tuskó volt, én pedig igyekeztem kiegyenlíteni a számlát a minél csípősebb válaszaimmal a beszólásaira, de magamban azért sajnáltam, hogy az a néhány percig tartó bensőséges pillanat - amikor már-már úgy tűnt, hogy sikerült előrelépni az eddig katasztrófálisan alakuló kapcsolatunkban -, olyan volt, mintha meg sem történt volna.

Aztán ott volt a suli is, ahol elkerülhetetlen volt összefutnom Wesley-vel. Nem is próbálkoztam, még várt ránk egy beszélgetés a rosszul sikerült buli után és ennek az ebédszünetben el is jött az ideje.

Éppen befejeztem az ebédemet, amikor a fiú mellém szegődött. - Szia, Maddy! Figyelj, beszélhetnénk? - kérdezett rá puhatolózva, miután leadtam a megüresedett tálcát és szembefordultam vele.

- Most? - Egy pillantást vetettem az órámra, alig öt perc maradt a szünetből és még át akartam nézni a matekot, páran arról beszéltek, hogy Mr. Rider tesztet akar íratni.

Wes bólintott, mire megengedtem magamnak egy apró sóhajt és beadtam a derekam. Jó néhány szempár ránk szegeződött, ahogy elhagytuk az ebédlőt, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a sugdolózást és félhangos megjegyzéseket.

- Csak gyorsan, matekom lesz Rider-rel - közöltem távolságtartóan a fiúval, amikor megálltunk a folyosón. Magamhoz szorítottam a táskám és a pántjával babráltam, hogy kezdjek valamit magammal, amíg arra vártam, hogy Wes végre megszólaljon.

- Nézd Mad...

- Maddy - javítottam ki automatikusan, mire vetett rám egy meglepett pillantást, de aztán csak gyorsan biccentett és folytatta.

- Ami a bulin történt... nagyon sajnálom. Nem kellett volna annyit innom, főleg nem, amikor érted is felelősséggel tartoztam - nézett rám bocsánatkérően. - Nagyon elszúrtam?

- Wes, nem tartoztál értem felelősséggel, csak jó lett volna, ha ura vagy a tetteidnek - javítottam ki. - Tény, hogy kicsit túlságosan is rámenős voltál, de ettől eltekintve egész jól éreztem magam.

Hazudtam, magam sem tudom, hogy miért. Talán mert Wes olyan kétségbeesve bámult rám, mintha az lenne a legnagyobb félelme, hogy elveszíti a barátságomat vagy, mert éppenséggel én voltam az, aki nem akarta, hogy vége szakadjon ennek a dolognak közöttünk... bármi is legyen ez.

- Tényleg? - Wesley arcára kiült egy széles mosoly, amitől én is sokkal jobban éreztem magam, habár belülről harsogott egy hang: Valld be, hogy ezzel csak Austint akarod idegesíteni!

- Tényleg - viszonoztam a mosolyát és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elnyomjam a kéretlen belső hangot, hisz tudtam, hogy ez nem igaz. Igenis kedvelem Wesleyt és szeretném jobban megismerni. Függetlenül attól, hogy ez miként érinti Austint... bár tagadhatatlan, egy kis részem azért reménykedett, hogy ezzel is bosszanthatom.

- Akkor rendben vagyunk?

- Rendben. Tökéletesen - válaszoltam, de csak félig figyeltem oda. A folyosón feltűnt Austin, kézen fogva Lissával, és éppen felénk tartottak. Észrevett engem, én is őt. Felöltöttem a legragyogóbb mosolyomat, közelebb léptem Wes-hez és egy puszit adtam az arcára. - Biológián találkozunk!

~***~

Kitörő vidámsággal mentem matekra, még az sem tudta letörni a jókedvem, hogy Desiree még mindig azzal büntetett, hogy nem szólt hozzám, reménykedtem, hogy előbb-utóbb megenyhül... Sőt, a teszt sem kamu volt és valószínűleg pocsékul sikerült, mert egész szünetben Wesley mentegetőzését hallgattam.

Nem számított, úgy éreztem, most nálam a nyerő kártya. Megtaláltam a módot, hogyan idegesíthetem fel a leginkább Austint, ugyanis valamiféle - számomra érthetetlen és kissé bizarr - módon, mániákusan el akarta távolítani Wesleyt a közelemből. Ezzel szemben én pont az ellenkezőjét akartam. És - bár magamnak is nehezen vallottam be -, de tetszett, hogy ennyire védelmez engem, igaz, néha ez az egész már kezdett átcsapni valami őrült birtoklási hülyeségbe. Én viszont senkinek nem vagyok a tulajdona, épp ezért volt élvezetes látni, hogyan reagál, amikor semmibe veszem.

Aztán biológia órán jött az a bizonyos fordulat. Mrs. Cameron közölte, hogy egy olyan projekt következik, ami megköveteli, hogy párokat alkossunk és együtt dolgozzuk ki a feladatot. Egész addig reménykedtem, hogy valamilyen módon megkapom Wesleyt társnak, amíg a tanárnő közölte, hogy ő fogja összeállítani a párosokat, majd sorolni kezdte a neveket.

Amikor az enyémhez ért, ujjaimat összefontam a pad alatt, összepréseltem az ajkaimat és magamban szurkoltam, hogy Wes nevét mondja.

- Madelaine, Lissa.

Micsoda? Egy pillanatig azt hittem rosszul hallottam, de elég volt egy gyors pillantást vetnem a szőke lány elzöldült arcára, hogy tudjam, semmi gond nincs a hallásommal. A tanárnő a legpontosabban beletalált. Létrehozta a halálos párost. A legrosszabb döntést.

Miután mindenkit párokba osztott, összecsapta a naplót és végignézett rajtunk. Szerettem volna ellenkezni, de felesleges lett volna. Mrs. Cameron még év elején kijelentette, hogy, ha ő eldönt valamit, az úgy is lesz.

Ám úgy nézett ki, hogy ebbe Lissa nem tud beletörődni. - Tanárnő - emelte fel a kezét, habár teljesen feleslegesen, hiszen meg sem várta, hogy felszólítsák. - Szeretnék egy másik párt magamnak! - nézett eltökélten a biológia tanárunkra.

- Mi a problémád azzal, hogy együtt dolgozz Maddy-vel? - tette fel Mrs. Cameron a kérdést és éles pillantását a szőkeségre szegezte.

A lány határozottan kihúzta magát, de ezt követően mintha elbizonytalanodott volna. - Hát, igazából...

A tanárnő nem várta meg, hogy Lissa egyáltalán belekezdhessen a magyarázatba, hogy miért nem szeretne engem a párjának. - Nem is számítottam másra - bólintott. - Miss Wilkinson, nagyon jól tudja, hogy sosem változtatok. Senki kedvéért - hangsúlyozta ki, majd mintha csak végszóra tette volna, megszólalt a csengő.

Kedveszegetten beledobáltam a könyvet és füzetet a táskámba és már készültem felállni, amikor felnézve, a pillantásom találkozott Lissa gyilkos tekintetével. Váratlanul ért a felbukkanása, ezért hátrahőköltem, mire egy gúnyos mosoly jelent meg rúzsozott ajkain.

- Hétvégén átmegyek hozzátok. Ha már veled kell dolgoznom, legalább hozzuk ki a legjobbat a helyzetből - közölte céltudatosan.

Nem egészen értettem, mire céloz ezzel, de aztán felegyenesedett, majd dobott egy csókot a hátam mögött ülő személynek és tűsarkain kilibbent a teremből, így értelmet nyert a mondata. Austin kárörvendő arccal nézett felém, ezért már nem is volt kérdéses, hogy mire gondolt Lissa.

- Most mit vigyorogsz? - morogtam oda neki, legszívesebben letöröltem volna azt gúnyos mosolyt a képéről, de akkor valószínűleg megint elzárást kaptam volna, amihez most a legkisebb kedvem sem volt. Még az sem érte volna meg, ha látom Austint, ahogy fájdalmában a betört orrát markolássza, pedig nagyon csábított a gondolat.

Elvégre neki könnyű lesz, David a párja, akiről mindenki tudja, hogy az egész osztályban ő vágja a legjobban a biológiát, vélhetően Austinnak majd a kisujját sem kell mozdítania, a srác mindent megcsinál helyette. Nem mintha kinéztem volna belőle, hogy felajánlja a segítségét. Én meg szenvedhetek Miss. Pom-Pom Királynővel.

- Semmit - adott választ a kérdésemre, majd lazán vállára kapta a táskáját és elsétált mellettem. - Ja, egyébként - fordult vissza egy pillanatra. -, sok szerencsét Lissához. Bár a biológia nagyon megy neki - kacsintott, aztán eltűnt a folyosót elözönlő diákok között.

Mikor leesett, hogy mire akart utalni a kis megjegyzésével, hányingerem lett. - Kösz - motyogtam gúnyosan, igaz, hogy már senki sem hallhatta. Szükségem lesz rá.

CHAPTER ELEVEN

Hi darling!

Következő rész: pipa. Olvassátok és remélem, hogy tetszeni fog! Love ya'll so much! X
__________________________________________________

Nem tudom mi történt volna, ha egy autó nem jön éppen erre, de szerencsére ebbe nem kellett belegondolnom. Amint a három srác meghallotta a közeledő jármű motorjának zúgását, otthagytak minket és elrohantak.

Austin kicsit meggörnyedve állt és ahogy felegyenesedett, láttam, hogy vérzik a szája. Lassan elindult a szemközti oldalon parkoló kocsija felé, mi pedig felébredve a ránk telepedett dermedtségből, utána iramodtunk.

- Istenem, jól vagy?

Annyira remegett a lábam, hogy azt a pár lépést a kocsiig is alig tudtam megtenni, anélkül, hogy orra ne estem volna. Austin elkapta a karom, maga felé fordított és közelebb hajolt. Hátrahőköltem, először azt hittem, hogy meg akar csókolni, de végül ez hülye feltételezésnek bizonyult. Miért akarna pont engem megcsókolni, mikor van barátnője? Ráadásul nincs túl jó állapotban, nem hiszem, hogy most éppen ehhez lenne kedve.

- Te ittál? - kérdezte halkan, a tekintetéből semmi jót nem olvastam ki, ezért is örültem, hogy az igazat mondhatom.

- Nem - jelentettem ki fölényesen, csípőre tettem a kezem és mélyen a szemébe néztem, hogy biztos lehessen benne: nem viccelek és főleg nem hazudok.

Austin dühösen ráncolta a homlokát, nagyon úgy tűnt, hogy nem hisz nekem. Már azzal is sikerült felhúznia, hogy semmibe vette az aggódásomat és teljesen úgy viselkedett, mintha joga lenne megmondania, hogy mit tehetek és mit nem, de ettől a mozdulattól csak még idegesebb lettem.

- Tényleg nem ivott, de mehetnénk már? Kikészülök a drámázásotoktól, ráadásul egyre hűvösebb van - szólt közbe Dess és bizonyításul összébb húzta magán vékony kis kabátját.

- De érzem rajta az alkoholt - vágott vissza Austin, ezúttal Desiree-hez intézve a szavait. Komolyan kezdtem úgy érezni magam, mint egy kisgyerek, aki rosszalkodott, ezért most végig kell hallgatnia a szülei szidását. Ez viszont nem fog megtörténni.

- Igen, mert W...

- Mert valaki a kezembe nyomott egy poharat és kíváncsiságból belekortyoltam - előztem meg barátnőm válaszát. A legkevésbé arra volt szükségem, hogy Austin megtudja az igazat - hogy Wes adta az italt -, berontson és péppé verje Wesleyt... vagy egymást. Így is kapott már egy szép kis monoklit, aminek minden bizonnyal helye marad, a felrepedt szájáról már ne is beszéljünk. - Most már befejezhetnénk a szentbeszédet? Nem vagy az apám, sem a bátyám, de még csak a hozzátartozóm sem, hogy megszabd, mit csinálhatok! - teremtettem le Austint, majd fogtam magam, megkerültem a kocsit és bevágódtam az anyósülésre.

Pár pillanattal később Dess is követte a példámat és becsusszant hátra. A szélvédőn keresztül kinéztem Austinra, aki dühösen viszonozta a pillantásom, mire én fintorogva elfordítottam a fejem, ezután végre hajlandó volt beszállni és elindulhattunk haza.

Egyértelműen kínos és zavaró csendben telt az út Desiree-ék otthonáig. Ők valószínűleg azért nem szóltak, mert mindketten pipák voltak rám, engem meg emésztett a bűntudat, hogy miattam sikerült ilyen pocsékul az estéjük és ez még enyhe kifejezés.

Mikor Austin leparkolt Dess-ék behajtóján, még meg sem állt teljesen, Desiree már kivágta a kocsiajtót, majd szó nélkül be is csapta és elindult befelé. Gyorsan kicsatoltam a biztonsági övet és én is kiszálltam.

- Dess - szóltam utána óvatosan. - Minden oké?

Barátnőm megfordult és villogó szemekkel nézett rám. Ha nem ismertem volna, valószínűleg sikítva menekülök vissza a kocsiba, de így csak megilletődve pislogtam párat.

- Hogy minden rendben-e? Nem, semmi sincs rendben! Elhurcoltál egy buliba, ahol csak olyan emberek voltak, akiket ki nem állhatok, ránk szállt pár részeg seggfej, aztán hopp, jön Mahone, hogy hősiesen megmentsen, erre behúznak neki és kis híján laposra verik. Csak, hogy tudd, ez volt életem legrosszabb estéje - hadarta el egy levegővel, arca teljesen kipirult az indulattól. - Ezután meg kell gondolnom, hogy akarok-e barátkozni veled - tette hozzá, majd egy legyintésszerű intéssel elköszönt és eltűnt az ajtó mögött.

Visszakullogtam a kocsihoz és újra elfoglaltam a helyem Austin mellett. Tudtam, hogy Desiree mindig ilyen szókimondó, de most tényleg megijedtem, hogy komolyan gondolja. Mellesleg szörnyű bűntudatom volt, ahogy Austin arcára néztem, ami már kezdett kékülni és a szeme alatti rész kicsit megduzzadt. Összességében pocsékul éreztem magam és az estének még közel sem volt vége.

- Te tényleg ennyire hülye vagy? Anya világosan megmondta, hogy hívj fel, amikor haza akarsz jönni - torkollt le Austin és úgy tűnt, nem csak megjátssza, tényleg kibukott. Igen, valamiért számítottam rá.

- Tudom és sajnálom. De a francba is, azok a barmok megütöttek! - csattantam fel és még azt is figyelmen kívül hagytam, hogy hülyének titulált. Tényleg az voltam, hatalmas idióta. - Ezt meg kell mutatni egy orvosnak!

- Nem vészes - dörzsölte meg az ütés helyét, aztán fájdalmában felszisszent, ami megcáfolta az előbbi állítását.

- Szerintem meg igenis meg kell nézetned! - erősködtem, mire egy pillanatra felém fordult és felvonta a fél szemöldökét, ami nem volt valami szerencsés húzás, tekintve, hogy alig negyed órája intézték el az arcát.

- Ne próbáld elterelni a szót, Mad! Ez most nem rólam szól, te sokkal nagyobb bajban vagy. Ha ezt elmondanám anyának...

- Elmondanád? - ismételtem vékony hangon, egyáltalán nem erre a válaszra számítottam.

- Elmondhatnám, de nem fogom.

Vártam, hogy mondjon még valamit, de hallgatott, részéről lezártnak tekintette a beszélgetésünket és nem szándékozott közölni velem, hogy miért nem köp be Michele-nek... újra. Habár, amint meglátja az arcát, muszáj lesz elmondanunk, hogy mi történt.

~***~

Nagyon úgy tűnt, hogy Austin már nem akar szóba állni velem, még akkor sem mondott semmit, amikor hazaértünk és szándékosan becsaptam a kocsiajtót magam mögött, így próbálva kicsikarni belőle valamilyen reakciót. Az sem zavart volna, hogyha kiabál vagy kioktat, de csak szótlanul követett be a házba és ez a néma csend teljesen megőrjített.

Magam mögött hagyva Austint felrohantam az emeletre, minél hamarabb szabadulni akartam a társaságától. Gyorsan lezuhanyoztam és alaposan fogat mostam, hogy kiűzzem a számból az alkohol kellemetlen utóízét, de a bulin történteket és Austin dühös tekintetét nem tudtam meg nem történtté tenni. Még akkor is ezen járt az agyam, amikor a hátamon fekve próbáltam elaludni, de jobb híján csak a hold fényénél, a szobám ablaka melletti fa által kirajzolódó mintákat bámultam a plafonon. Ekkor jutott eszembe még valami, amit mindenképpen meg kellett tudnom tőle.

Kikeltem az ágyból és halkan kiléptem a folyosóra. Michele még nem ért haza, a ház teljesen sötét volt, egy helyiség kivételével. A fürdőszoba ajtaja félig nyitva volt és ahogy közelebb osontam, teljes rálátásom nyílt Austinra, akinek mindössze egy törölköző volt a derekára tekerve és a tükör előtt állt, próbálva eltüntetni az ütés nyomait.

Pár pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem, ahogy végigfuttattam tekintetem széles vállain, kidolgozott izmain és kényszerítenem kellett magam, hogy elszakítsam tekintetem a csípőjétől. Így is elég kínosan éreztem magam, de az érzést csak tetézte, hogy amikor végre sikerült felnéznem, tudatosult bennem, hogy most már ő is engem bámul. Hát persze, az a francos tükör! Valószínűleg végig látta, ahogy őt figyelem.

Nem szólt semmit, mindössze kérdőn felvonta a fél szemöldökét, ami lassan a védjegyévé vált és be kell vallani, nagyon jól állt neki. Éreztem, hogy az arcom felforrósodik, minden bizonnyal teljesen vörös lehettem.

- Én... én csak - Hát ez remek! Gyerünk Madelaine, szedd össze magad! - Honnan tudtad, hogy hol vagyunk? - nyögtem ki nagy nehezen a kérdést magyarázkodás helyett, ami már azóta foglalkoztatott, hogy olyan váratlanul és hirtelen felbukkant, amikor kezdett kényelmetlenné válni a helyzet.

- Nem tudtam - válaszolt rögtön, talán túl gyorsan is. Gyanakodva ráncoltam a homlokom.

- Te követtél minket? - kértem számon és a tekintete elárulta, hogy igazam van. - Végig ott vártál a ház előtt, ugye? Miért? - Újra mérges voltam, de ez sokkal elviselhetőbb és kezelhetőbb érzés volt, mint amikor alig egy perce elpirulva álltam előtte, mert rajtakapott, hogy bámulom.

- Tudtam, hogy hamar elfogtok jönni a buliról, nem a te világod az ilyesmi - vonta meg a vállát.

- Mert te aztán tudod, hogy mi az én világom - grimaszoltam. - Ne tegyél úgy, mintha ismernél, mert semmit nem tudsz rólam - kértem nyugodt hangnemben és már készültem visszamenni a szobámba, amikor Austin hangja megállított.

- Talán, ha hagynád, jobban meg tudnálak ismerni.

Megfordultam és újra a fiúra néztem. Az arca nem árult el semmilyen érzelmet és ha nem a saját fülemmel hallottam volna, amit az előbb mondott, el sem hiszem. Összezavarodtam, nem tudtam, mit mondhatnék erre, ezért válasz helyett inkább közelebb léptem, kivettem a kezéből a vattapamacsot és nekiláttam, hogy eltüntessem a szeme alatti zúzódást.

Mikor ujjaim az állát érintették, kicsit megrándult az arca és élesen beszívta a levegőt. Szándékosan kerültem a tekintetét, ez volt az első alkalom, hogy tudatosan ilyen közel voltam hozzá és próbáltam elnyomni a fejemben lévő hangot, amely azt harsogta: csókold már meg!

- Így már sokkal jobb. - A hangom nem volt több suttogásnál, mikor elhúzódtam tőle és hátraléptem, hogy növeljem a köztünk lévő távolságot és végre fellélegezhettem.

- Mad? - Austin kérlelve nézett rám, még mindig a válaszomra várt.

- Ez túl bonyolult - ráztam a fejem sajnálkozva. Addig hátráltam, amíg el nem értem a kijáratot, átléptem a küszöböt és megkapaszkodtam az ajtófélfában. - Jó éjt, Austin. - Mielőtt hátat fordítottam volna, még elkaptam, ahogy az arca megkeményedik a szavaim hallatán, feltételezhetően megbántottam, hogy elzárkóztam előle, de nem tehettem mást.

Féltem, hogy a múltban történtek újra megismétlődnek, ha túl közel engedem magamhoz. Ennek nem szabad még egyszer megtörténnie.

CHAPTER TEN

Hi darlings!

Ezen a késői órán meghoztam a következő, szám szerint 10. részt. Végre kiderül, hogyan alakul a régóta emlegetett buli! Vártátok már? :D 

Köszönöm szépen a 2 új feliratkozót és a sok aranyos kommentet, love ya'll! Jó olvasást! :) X
_________________________________________________

Miközben befelé haladtunk, tekintetem körbejárt a tömegen. Elsősorban Wesleyt kerestem, de jó lett volna bármilyen ismerős arc, akikkel a suliban együtt lógott, viszont néhány fiún a focicsapatból és az őket kísérgető szurkolólányokon kívül, minden résztvevő idegen volt. Kezdtem rájönni, hogy a szimpla iskolai buli, talán mégsem korlátozódott le annyira a sulinkra.

Beléptünk a házba, ahová - ha ez egyáltalán lehetséges - még több ember zsúfolódott be. Néha találkoztam egy vállal, könyökkel vagy tenyérrel, ami próbált támaszt keresni, de ilyenkor mindig gyorsan arrébb húzódtam és megpróbáltam a lehető legmesszebb kerülni tőlük, ami nem volt könnyű a tágasnak nem nevezhető szobákban.

- Remélem tudod, hogy most nagyon utállak! - harsogta túl a zenét Dess, arcán undorodó pillantással nézett körbe a helyiségben. Legszívesebben már most leléptem volna, de nem akartam úgy elmenni, hogy előtte nem váltok pár szót Wes-szel.

Nyitottam a számat, válaszolni viszont már nem volt időm, mivel egy igencsak részegnek tűnő fiú elkapta a karomat és kérdés nélkül vonszolni kezdett a nappali közepén rögtönzött táncparkettre. Elsőre fel sem fogtam a helyzetet, annyira meglepődtem, hogy a lábam önkéntelenül mozdult és elindultam a fiú után, ám szerencsére Desiree fogta a másik kezem és visszahúzott. A rántástól a srác is megtántorodott és értetlen kifejezéssel az arcán fordult hátra.

- Vedd le a kezem a barátnőmről! - visított Dess. Aztán egy igen szokatlan módját választotta, hogy leszerelje a túlságosan ragaszkodó fiút: egész egyszerűen ökölbe szorította a kezét és orrba vágta.

Fogalmam sincs hármunk közül ki döbbent meg a leginkább, de tény, hogy Desiree módszere bevált. Az ismeretlen srác elengedte a kezem és miközben Dess kimenekített a helyzetből, még láttam, ahogy eltorzult arccal kapott az orrához. Kihasználva a helyzetet, átsiettünk a konyhába, ahol valamivel jobb volt a helyzet. Csak páran álldogáltak odabent, kezükben poharakkal és a zenét túlkiabálva beszélgettek.

Körbenéztem és megpillantottam Wesleyt, aki a pultnak támaszkodva állt és pár lánnyal nevetgélt. Gondolkozás nélkül vágtam át a helyiségen és megérintettem a vállát, mire hátrafordult és végignézett rajtam, mintha be akart volna azonosítani.

- Maddy! - kiáltott fel végül és átölelt. Amikor nehéz teste nekem nyomódott, egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyom, de átölelte a derekam, így újra stabilan álltam. - Örülök, hogy eljöttél. - Nagyon úgy tűnt, hogy kicsit többet ivott a kelleténél és már nem egészen ura a mozdulatainak.

- Ühm, én is - motyogtam, habár éppen az ellenkezőjét éreztem. - Igazából csak benéztünk, de nem szerettem volna úgy elmenni, hogy legalább nem köszönök. Szóval, szia - intettem esetlenül és Wes arcát elnézve, hihetetlen bénának éreztem magam.

- De még csak most jöttetek! - A mosolya eltűnt és kicsit erősebben ölelt. - Nem mehettek máris el! Legalább egy kicsit maradjatok - kérlelt, mire Desiree-re néztem megerősítésért, de ő csak érdektelenül vállat rántott.

- Rendben - adtam be a derekam, mire a fiú arca felderült. Elengedett,  három lépéssel a hűtőnél termett, majd két piros pohárral tért vissza, az egyiket nekem, a másikat pedig Dess-nek nyújtotta, de a barátnőm úgy tett, mintha észre se vette volna Wesleyt. Wes megvonta a vállát és megtartotta magának.

Elvettem tőle és beleszagoltam, de nem éreztem semmilyen illatot. - Mi van ebben? Én nem iszom alkoholt - néztem fel rá.

- Ó, ennek alig van alkohol tartalma, szinte nem is fogod érezni - bökött a pohárra, majd - mintha csak szemléltetni akarta volna -, egy húzásra megitta a sajátját.

Wes igenis részegnek nézett ki, ha nem is részegnek, de spiccesnek mindenképp, ezért lassan emeltem számhoz a poharat és óvatosan egy aprót kortyoltam belőle. Már ekkor tudtam, hogy nem mondott igazat. Az alkohol végigmarta a torkomat és kellemetlenül csípte a számat.

Köhögni kezdtem, mire Dess gyorsan kikapta a kezemből a poharat és levágta a pultra. - Mit adtál neki? Megmondta, hogy nem iszik - támadta le Wesleyt, aki védekezően maga elé emelte a kezét, de a vigyor nem tűnt el az arcáról.

- Jó, talán becsaptam egy kicsit - ismerte el, majd Desiree feje felett átnézett rám. - Ugye nincs harag, Mad?

Nem tudtam mit válaszolhatnék erre, de barátnőm most is megelőzött. - Még szép, hogy haragszik rád. Minden oka megvan, egy idióta vagy! Most pedig elmegyünk! - vágta rá, majd belém karolt és már indult volna az ajtó felé, amikor Wes elkapta a csuklóm.

- Nézd Maddy, sajnálom. Csak táncolj velem egy kicsit, oké?

Haboztam néhány másodpercig. - Csak egy tánc - böktem ki végül, mire Dess morogva elengedte a kezem, de nem tiltakozott.

Wesley-vel az oldalamon átsétáltam a nappaliba és elvegyültünk a táncolók között. Egy ideig egymással szemben táncoltunk, majd Wes közelebb húzott magához és kezét a derekamra simította. A zene üteme gyors volt, én mégis a fiú mellkasához szorultam, arcunk között csak néhány centiméter volt. Kezdett kényelmetlen lenni a helyzet, hiszen - bár kedveltem Wesleyt -, de egyenlőre csak barátként tekintettem rá, ő viszont látszólag többet akart ennél. Vagy csak az alkohol miatt tette, amit tett, de lehajolt és ajkait finoman a nyakamhoz érintette.

Szinte azonnal elhúzódtam, de a karjai nem engedtek annyira távol, ahol már nem éreztem volna kényelmetlenül magam. - Wes, én kedvellek, de...

- Én is kedvellek, Maddy. Nagyon is. Gyönyörű vagy - vágott a szavamba és megpróbált megcsókolni, de tenyeremet a mellkasára nyomtam, úgy tartottam távol magamtól.

- Te pedig részeg vagy, Wes. Szerintem ezt nem most kellene megbeszélnünk. Most már tényleg hazamegyek - közöltem vele, mire a szorítása erősödött körülöttem és megéreztem, hogy a keze lefelé vándorol a derekamon. - Engedj el, kérlek! - szóltam rá erőteljesen. Nehezen ugyan, de sikerült kiszabadítanom magam a karjaiból és szerencsére Wesley sem ellenkezett. - Köszönöm a meghívást, jó éjt Wes - búcsúztam el hidegen, majd hátráltam pár lépést, megfordultam és elindultam megkeresni Desiree-t.

A nappalit és előszobát elválasztó ajtó mellett találtam rá és a kijárat felé biccentettem, jelezve, hogy menjünk. Zaklatott voltam, zavarodott és ezt ő is láthatta rajtam. Mikor néhány méterre eltávolodtunk a háztól, megállított.

- Mi történt? - kérdezte ellenkezést nem tűrően.

- Semmiség - motyogtam, senkinek nem akartam beszélni arról, hogy mi történt az alatt a néhány perc alatt, amíg Wesley-vel voltam a táncparketten.

- Az nem lehet semmiség, amitől ennyire kibuktál. Látom rajtad, ne is tagadd! - emelte fel a kezét. - Visszamenjek és neki is adjak egy öklöst?

Felnevettem és magamhoz öleltem Desiree-t, akit csak egy hete ismertem meg, néha kiállhatatlan és bunkó, de már most tudtam, hogy mindenben számíthatok rá. - Csak menjünk haza - ajánlottam fel, majd belekaroltam és sétálni kezdtünk a kihalt és viszonylag csendes utcán.

Eszembe sem jutott felhívni Austint és bevallani neki, hogy nem volt igazam, de utólag rájöhettem, hogy ez nagy hiba volt. Befordultunk a következő utcába és majdnem belefutottunk három srácba, akik a sarkon cigiztek és ők sem tűntek józannak, valószínűleg ugyanabból a buliból jöhettek, ahonnan mi, de meg voltam győződve róla, hogy nem a mi sulinkba járnak, ahhoz túl idősnek tűntek.

- Sziasztok - szólított meg az egyikük és közelebb lépett, mi pedig Dess-szel egyetemben hátra egy lépést, hogy megtartsuk a kellő távolságot. - Miért sétál két ilyen szép lány, éjszaka, egyedül az utcán? Bármilyen kétes fazonnal összetalálkozhatnátok - vigyorodott el és újra  közelebb lépett. Újra hátráltam, de nekiütköztem egy mellkasnak és két tenyér tapadt a vállamra.

- Például veletek? - vágott vissza csípősen Dess, de a hangja remegése elárulta, hogy nem olyan magabiztos, aminek mutatja magát. Most az ő ökle sem ért volna semmit.

- Nem vagyunk mi olyan rossz srácok - ingatta a fejét az a fiú, aki leszólított minket. - Ha egy kis időt eltöltenétek velünk, ti is rájönnétek. - Kinyúlt és végigsimított Desiree arcán, mire barátnőm félrerántotta a fejét és ellökte a kezét.

A fiú arcáról lassan eltűnt a mosoly és intett a másik kettőnek, akik mögénk kerültek és körbevettek. Kezdtem pánikba esni, hiszen senki más nem volt az utcán rajtunk kívül, aki segíthetett volna. Csak saját magamnak köszönhettem a helyzetet, amiért túl makacs voltam, hogy szót fogadjak Michelenek és még Desiree-t is belesodortam.

- Hé, engedj el! - húzódtam arrébb, mikor a mögöttem álló srác végighúzta ujjait a ruhám kivágása által szabadon hagyott bőrömön, de úgy tett, mint aki meg sem hallotta volna a tiltakozásom.

Mielőtt azonban bármit is tehettem volna, a szorítás és a hátamat simogató ujjak eltűntek. - Ha nem hallottad volna, azt mondta, hogy engedd el, te seggfej!

Olyan gyorsan pördültem meg, hogy egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyom és neki kellett támaszkodnom a falnak. Austin volt az. Elrántotta mellőlem a srácot és úgy állt, hogy ne jöhessen a közelembe. Nem tudom honnan került ide, de most nagyon hálás voltam neki, hogy időben érkezett.

Viszont nem örülhettem sokáig, mert rájöttem, hogy hárman vannak egy ellen. Austinnak semmi esélye sem lesz, főleg, mert nagyon úgy tűnt, hogy sikerült magunkra haragítanunk három részeg srácot.

- Te meg ki vagy, haver? Azt hiszem kurvára semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálunk itt! - ordított rá az egyikőjük és nekiesett Austinnak.

A szám elé kaptam a kezem, ahogy nagyon lökött rajta, de Austin sem hagyta magát, pillanatok alatt verekedés alakult ki. Lefagyva néztem a jelenetet, éreztem, ahogy Desiree  ujjai a karomba mélyednek és felsikítottam, ahogy az egyikőjük ökle Austin arcába talált.