2014. október 5., vasárnap

CHAPTER NINETEEN

Sziasztok Drágák!
Nincs mentségem, hogy miért késtem ennyit a résszel. Megtörtént és kész. Nem tudom, maradt-e még, aki olvassa, de most hoztam a folytatást, és megígérem, hogy próbálok minden héten legalább egy részt felrakni. Remélem tetszeni fog, fontos dolgok történnek ebben a fejezetben! 
Jó olvasást! :) X
_________________________________________________

Valami nem volt rendben.

Úgy értem, azon kívül, hogy vészesen közeledett az idő, amikor is Lissával dolgoznunk kellett a közös biológia projektünkön. Nem tudtam élvezni a délelőttöt, mert mindig a délután közelgő "veszélyre" gondoltam. Ráadásul ide fog jönni. Tulajdonképpen furcsálltam is, hogy mióta itt vagyok, Austin még csak utalást sem tett rá, hogy Lissa bármikor is járt volna itt. Vagy szándékozna.

De most Austinnal akadt problémám... Leginkább az, hogy nem volt vele probléma. Az elmúlt két napban nem vitáztunk, nem kaptunk össze semmin, de még csak elszórt megjegyzéseket sem tettünk egymásra. Valójában nagyon is kedvesen viselkedett, de ez csak még furábbá tette a dolgot.

Most pedig bevonult a szobájába, miután megjegyezte, hogy nem akarja megzavarni a munkánkat a jelenlétével. A meglepetéstől alig bírtam kinyögni egy oké-t, mire még egy mosolyt is kaptam tőle, majd eltűnt az ajtó mögött.

A csengő dallamos hangja szakított ki a tépelődésből és tudtam, hogy Lissa érkezett meg. Michele alig egy órája ment el itthonról, Austin pedig felszívódott, ezért magamra voltam utalva 160 centi és 50 kiló tömény utálattal szemben. 

- Azt hittem már elfelejtetted, hogy jövök - förmedt rám köszönés helyett, miután ajtót nyitottam neki, majd úgy vonult el mellettem, mintha én lennék vendég az ő lakásában, nem pedig fordítva.

- Neked is szia - mosolyogtam rá halványan, nem akartam okot adni arra, hogy arról panaszkodhasson Mrs. Cameronnak, mennyire nem voltam együttműködő.

- Igen-igen, na elkezdhetjük végre? - legyezett felém szépen manikűrözött kezével. - Nincs időm egész nap itt álldogálni, még rengeteg dolgom van!

Szerettem volna rákérdezni, hogy a rengeteg dolog a vásárlást, a barátnőivel való vihorászást és egy utat a fodrászhoz jelenti-e, de végül visszafogtam magam és csak megadóan bólintottam. Áttereltem a nappaliba, ahol már előkészítettem mindent, ami kellhet a közös munkához. Lissa vonakodva vette kezébe az egyik könyvemet és pergetni kezdte a lapokat.

- Annyira nem vágom ezt az anyagot! - fintorodott el és anélkül dobta vissza a könyvet az asztalra, hogy egyáltalán beleolvasott volna. Aztán fogta a táskáját, előhalászott belőle egy kézitükröt és vizsgálni kezdte az arcát. Legszívesebben megforgattam volna a szemem és mondtam volna valami olyat, ami kicsit sem nevezhető barátságosnak és vendégszeretőnek, de inkább csendben maradtam és türelmesen vártam, hogy befejezze. - Figyu, merre van a  mosdó? Rendbe kell szednem magam! - nézett fel rám és összepattintva a tükröt, visszacsúsztatta a táskába.

Elnyomtam magamban a késztetést, hogy megjegyezzem, még csak most érkezett meg és elmagyaráztam neki, hol találja a fürdőt.

- Oké, öt perc és itt vagyok! - közölte, magas talpú szandáljában már az emelet felé tipegve. - Addig talán elkezdhetnéd vagy valami - javasolta egy mosolynak álcázott fintorral.

Őrület, de Lissának szemrebbenés nélkül sikerült elérnie, hogy a saját otthonomban megalázottan és kényelmetlenül érezzem magam. Egy sóhaj kíséretében úgy tettem, ahogy javasolta és hozzákezdtem az anyag átnézésének és rendszerezésének, hogy legalább haladjunk is valamit.

Öt perc elteltével kezdtem a lépcső felé tekintgetni, de nem hallottam az árulkodó léptek kopogását. Mikor Lissa újabb tíz perc múlva sem került elő, már valamivel gyanakvóbb voltam, ugyanis kételkedtem abban, hogy ennyi ideig tartana megigazítani a sminkjét. Ebben a gyanúmban az emelet felől érkező fojtott kuncogás erősített meg. Ugyan mi a fenéért nevetne a fürdőben?

Felálltam és felrohantam az emeletre. Ahogy arra számítottam a fürdő üres volt, viszont Austin szobájából halk nevetés és beszéd zaja szűrődött ki. Lissa nemtörődömsége és felelőtlensége addigra már annyira feldühített, hogy szinte gondolkodás nélkül nyitottam be... mint kiderült, rendkívül helytelen módon. Ez volt az utolsó dolog, amit látni akartam.

Austin hanyatt feküdt az ágyán, Lissa pedig a csípőjén ült és lehajolva a fiúhoz a nyakát csókolgatta, miközben Austin keze a csípőjét markolta. Amint ezt megláttam, azonnal el akartam tűnni, de a testem nem engedelmeskedett, mindössze arra voltam képes, hogy tovább bámuljam őket. A zajra mindketten felkapták a fejüket, de míg Austin megdöbbenve meredt rám, addig Lissa inkább diadalmas pillantással viszonozta az enyémet.

- Upsz. Megfeledkeztem a biológiáról. Bocsi Maddy - mosolygott rám Lissa, megtörve a csendet és felegyenesedett, de még mindig nem szállt le Austinról.

- Uhm, semmi gond. Folytassátok csak, majd... majd befejezzük máskor. - Akárhogy is igyekeztem, a hangom elcsuklott a mondat közepén és nem tudtam tovább a szemükbe nézni. - Nem is zavarok tovább - tapogatóztam a kilincs után lehajtott fejjel, majd becsaptam magam mögött az ajtót és egyenesen a szobámba rohantam.

Az arcomon folyó könnyek miatt tagadni sem tudtam volna, hogy felzaklatott a dolog és ezt most már a szomszéd szobában lévő páros is tudta. Egyértelmű volt, hogy Austin ezt akarta elérni. Kedves volt velem, figyelmes és én már azt hittem, kezdenek helyrejönni a dolgok, de ő az egészet csak azért csinálta, hogy aztán még nagyobbat üthessen, még nagyobb fájdalmat okozhasson. És hát, semmi értelme nem lenne hazudni; sikerült is neki. Desiree-nek igaza volt, tényleg hihetetlenül naiv voltam, de túl későn ismertem be magamnak.

Alig egy perce lehettem bent, amikor újra nyílt az ajtóm és Austin rontott be a szobámba. Gyorsan elfordultam, hogy ne lássa a könnyeim és kézfejemmel megtöröltem a szemem. - Minek jöttél utánam? Jól vagyok ne aggódj, csak nem akartam tovább nézni a kis műsorotokat! - támadtam neki. A hangom merő gúny és keserűség volt, de már nem érdekelt, hogy rájön-e.

- Elküldtem - válaszolt Austin. - Csak úgy bejött a szobámba, arról zagyvált, hogy te küldted fel őt hozzám, aztán rám mászott. Én egyáltalán nem akartam, de megcsókolt és...

- Ó kérlek, kímélj meg a részletektől! - emeltem fel a kezem, hogy elhallgattassam. - Tudod, amikor rátok nyitottam, egyáltalán nem úgy tűnt, hogy annyira tiltakoztál volna - tettem hozzá és felé fordultam. Az arcom minden bizonnyal vörös volt és puffadt, mert Austin arckifejezése azonnal megváltozott és aggódva közelebb lépett.

- Te sírtál?

- És, ha igen? - csattantam fel. - Mit érdekel az téged?

- Miért? - kérdezett vissza, figyelmen kívül hagyva az elutasító viselkedésemet. Nem akartam vele beszélni, csak egyedül maradni és jól kisírni magam, amiért hagytam, hogy az érzelmeim megint befolyásolják a józan eszemet.

- Azért... azért, mert azt hittem barátok vagyunk! És a barátok nem csinálnak ilyet - dadogtam, de még számomra is szánalmasnak hangzott, ahogy próbáltam hazudni neki.

- A barátod akartam lenni, de te visszautasítottál.

- Nem úgy értettem - tiltakoztam és egy pillanatra összeszorítottam a szemem, hogy visszatartsam a könnyeim. Túl sokáig meséltem be magamnak, hogy ami történt, nem történhet meg újra és most egyenesen az újabb hibámmal néztem farkasszemet. Tökéletes, de gyilkos hiba és én újra belebuktam. Belebuktam a zöld szempárba és a hibátlan mosolyba.

- Biztos vagy benne? - Austin már előttem állt, mire kinyitottam a szemem, mindössze egy lépés választott el minket egymástól. - Biztos vagy benne, hogy amit a hajón mondtál, azt úgy is gondolod?

Ahogy a szemembe nézett, a zöld szempár belemélyedt az enyémbe és képtelen voltam hazudni. - Nem - suttogtam, lehajtva a fejem. - De...

- Francba is! Leszarom a törvényt - káromkodta el magát, aztán minden figyelmeztetés nélkül, két keze közé fogta az arcom és megcsókolt. Hagytam neki. Csak álltam, kezem a testem mellett lógott és éreztem, hogy ajka mozog az enyémen, de nem viszonoztam. Ami a legszörnyűbb volt, hogy éreztem rajta Lissa parfümjét és rúzsát. - Mi a baj? - húzódott el, mikor megérezte, hogy valami nincs rendben, tekintete az enyémet kereste, de elfordítottam a fejem.

- Nem hagytad, hogy befejezzem. Akkor hazudtam az érzéseimet illetően, de most nem fogok. Talán ez a kis incidens kellett hozzá, hogy rájöjjek - nevettem fel idegesen és leráztam magamról a kezeit. - Nem akarok tőled semmit, csak azt, hogy ezentúl hagyj békén. Én már feladtam ezt. Kérlek, csak hagyj békén. - A hangom könyörgésbe fulladt.

Úgy tűnt, kell pár másodperc, amíg Austin megemészti a szavaimat. Megfordult és az ajtó felé indult, de mielőtt még becsukta volna maga mögött, jókora terhet zúdított rám a szavaival.

- Lehet, hogy te feladtad, de én nem fogom.

16 megjegyzés:

  1. Úristen! Nagyon jó lett :)) alig várom már a kövit, imádom.:) Hozd amint tudod.
    Puszi, Jen

    VálaszTörlés
  2. Te jó isten!!imádom!!megérte várni!!siess a kövivel,puszi ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha megérte, akkor csak örülni tudok! <3 x

      Törlés
  3. Elképesztő. Tökéletes. Szavakat se találok annyira jó lett! Már nagyon várom a következő részt. Siess vele. <3 Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én pedig nem találok szavakat, amikkel megköszönhetném, amiért olvasod, olvassátok! <3 x

      Törlés
  4. imadom. imadom! alig varom a kovetkezo reszt. siess :3

    VálaszTörlés
  5. Fantasztikus lett.Siess a következővel :-) :-)

    VálaszTörlés
  6. Úúúúúr Isten!!! Annyira jó lett!!! Már azt hittem nem lesz rész,erre visszatérsz egy k**** jó résszel!!! Imádlak! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom a késést, most már próbálom időben hozni! De örülök, hogy tetszett! <3 x

      Törlés